Fekszel az ágyon. Nézed a plafont. A hajadba túrsz, forgolódsz, keresed a helyed, ahol egy pillanatra nyugalmat találhatnál. Érzed, hogy legszívesebben kitépnéd a szíved, hogy ne fájjon. Képtelenség. Hogyan fordulhatott már megint elő? Felnőttkorod már párszor megajándékozott ezzel az érzéssel, mindig is utáltad. Próbálod visszaidézni, hogy hol rontottad el, hol kezdtél hibázni, mit kellett volna másképp csinálni. Megint magadat okolod. Mindenért Te vagy a felelős! A másik sosem… automatikusan felmented, hiszen könnyebb magadat előszedni, marcangolni, darabokra szedni. Újra és újra végigpörgeted a történteket. Voltak jelek? Valamit észre kellett volna venned?
Olyan szépen indult minden. Hosszú sms-ek, vidám viccelődések, órákig tartó levelezés, majd számtalan telefonbeszélgetés. Felhőtlen vacsorafőzés, finom bor, összenevetés. Fényképek, történetek, rácsodálkozások, összesimuló tenyerek, lassú csókok, szenvedélyes ölelések. Álmos ébrenlét, fáradt hajnal, bizonytalan várakozás, majd a megnyugtató sms, szív-dobogva várt újabb találkozás. Mozik, séták, kirándulások, közös fotózások, csendes merengések, őszi falevélgyűjtés, nagy túrák, önfeledt lubickolás a tengerben, spicces karaokee a barátokkal, gurgulázó nevetések, bizonytalan közös álmok, halk, elcsípett tervezgetések, jövőbetekintés, majd visszakozás, gesztenyesütögetés, esti kucorgás a TV előtt, illatos habbal teli kád, táncoló gyertyák, sok beszélgetés, inspiráló támogatás, lelkesítő felkészítés a számtalan prezentációra, drukkolás és izgalom, csillogó szemek, együtt örülés a másik sikereinek. Visszaidézed, hogy Te voltál a világ legboldogabb embere, mert úgy érezted, hogy Rá vártál. Régóta. Annyi fájdalmas szakítás, magányos hónapok, évek, sok csalódás és téves összekapaszkodás után végre itt van veled, aki a Te Igazid.
Hogy már az elején voltak jelek, hogy nem a Te utadat járod? Hogy már a barátaid kamasz gyerekei is megmondták, hogy semennyire sem értékel és ennél Te többet érdemelsz? Hogy többet álltál az ablakban kifelé bámulva, hogy miért késik, mint az összes egyedül megélt önfeledt pillanatod? Hogy igazából egyedül működtetted a kapcsolatotokat a folyamatos kompromisszumaiddal? Hogy fogalmad sem volt mi az az asszertív kommunikáció, így inkább hallgattál? Hogy annyiszor hallottad, hogy erőszakos vagy, inkább nem mondtad el a meglátásaidat? Nem ismerted még az én-üzeneteket, így azt sem tudtad, hogyan mondd el, hogy fáj és nem jó az irány? Hogy elfogadtad, hogy csak a Te barátaid között voltatok együtt, ő nem vállalt fel a sajátjai előtt? Hogy sosem gondolkodott a Te fejeddel, egyedül döntött és a saját igényei szerint alakította dolgait? Hogy sosem mondta, hogy ne várd, késik, másképp alakultak a dolgok, csinálj mást, légy szabad, örülj, majd hív, addig érezd jól magad, ahol vagy? Hogy zsinóron rángatott és észre sem vetted? Hogy amikor próbáltál közös metszetet keresni és a következő napokat firtattad, akkor megkaptad, hogy kocka vagy és semmi spontaneitás nincs benned? Amikor pedig próbáltál spontán lenni, hogy jobban megfelelj, akkor minden programodat keresztülvágta, mert épp akkor és úgy ért rá?
És, és, és…. felsorolni is nehéz, hogy mennyi mindent nem válaszoltál meg magadnak. Persze! Hiszen meg sem kérdezted önmagadtól. Nulla önismerettel rendelkeztél, nagyon az utad elején jártál? Fogalmad sem volt az egészséges-önzésről? Nem tudtad, hogy mennyire fontos lenne szeretni önmagad, hogy bárki más szeressen? Arról sem volt fogalmad, hogy pontosan olyan párkapcsolatban létezel, amit megengedsz magadnak?
Mennyi kudarc kellett! Mennyi ismétlődő történet! Az élet sosem tréfál, jó tanítóként ugyanazt a leckét hozza eléd, amíg nem tanulod meg, addig újabb és újabb társnak álcázott beugratások jönnek, hogy felismerd! El lehet kerülni ugyanazon folyót! Biztosan! Hiszen, ha felismered a tanítást, ha megérted és annak megfelelően kezeled, akkor többé nem jelent gondot. Akkor jöhet ugyanaz a típus, már szabadon döntesz. Vagy egyszerűen észre sem veszed, mert már nem is lesz rá szemed… de az is lehet, hogy megérkezik újra Ő, de Te már egészen más leszel. Másképp reagálsz, másképp kérdezel, formálod a gondolataidat, új nézőpontokat birtokolsz, kiállsz magadért, vállalod, ha valami fáj, mersz beszélni, ha hallgatni kellene, mert a szíved azt diktálja, hogy ne maradjon benned….. és elfogadod a másikat annak, aki és ami… és eszedbe sem jut megváltoztatni. Megérted, hogy ő is önálló lény, nem birtokolhatod és természetes számodra, hogy ő sem birtokol téged. Szabadon döntesz, hogy kell-e így, jó-e így, őszintén épülsz és építesz?
Miért? Mert felismered, hogy egyedi vagy, különleges. Minden porcikád rejtélyes és izgalmas. Gondolataid érdekesek, tetteid építőek. Látod értékeidet, érzed szerethetőségedet… A legjobb társaság vagy önmagad számára, így már Neki is.
Összekucorodsz az ágyon fekve, találsz egy pihentető pozíciót, végre! Hallod szívverésed, érzed lüktető ereidet, hajadat kisöpröd a szemeid elől, felnevetsz. Dehogy téped ki a szíved! 
Dehogy! Az élet a legcsodálatosabb dolog a világon. Veled van a reménység a szívedben. Tudod, hogy Te formálod a holnapot. Azt is tudod, hogy nem holnap, már ma. Pontosan olyan életed lesz, amilyet megengedsz magadnak. Jó kis felelősség, tudatosan figyelned kell… el is döntöd, hogy valahogy felírod ezt a plafonra, hogy mindig észben tartsd, emlékeztesd magad. Azon kapod magad, hogy a kivitelezésen agyalsz… toll, festék, papír, ragasztó, matrica, betűkivágás… érzed: ÉLSZ! Már nem csak életben vagy. A tegnap mögötted van. Elég életrevaló vagy, teljes szívvel a holnap felé fordulsz, már ma.
Pontosan olyan az életed, amilyet megengedsz magadnak.
lejegyezte: Ryka
forrás: www.tobbvagy.hu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: