Hetekkel ezelőtt egyik reggel angol gyakorlás képpen reggelizés közben lefordítottunk egy The New York Times cikket. Aztán másnap meglepve láttam, hogy ellepte a FB falamat a sok, már magyar sajtómegjelenés, akik ezer módon tálalták a cikket, Angelina történetét. Azt hittem, hogy csak a magyar sajtót érdekli ennyire a téma és ilyen szeretettel cincálják darabokra a történetet (mélységében vagy egészen felszínesen). Aztán a héten okosodás céljából Franciaországban voltam pár napot és hazafelé a reptéren bóklászva elképedtem a nyomtatott sajtó mennyiségén. Sosem vagyok benne biztos, hogy még mindig van igény ekkora mennyiségű ilyen-olyan szemétre (tisztelet persze a kivételnek – de ez most egy olyan kanyar, amely egy újabb téma is lehetne a blogon). A polcok között bóklászva megérkeztem a hetilapokhoz, ahol csekély kivétellel szinte mindegyik Angelina történetét boncolgatta. Megértettem – az emberek valószínűleg nagyon hasonlóan gondolkodnak a Világon mindenhol, legalábbis a hasonló szocializációs folyamatokon átmenő társadalmakban. Imádnak másokkal foglalkozni, más életét boncolgatni – hiszen addig sem kell foglalkozni a sajátjaikkal. Bámulatos. Itthon a sajtó megannyi, eltérő minőségi igénnyel rendelkező fóruma írt a témáról. Volt, hogy egészen komolyan, máskor trollvadászokra gyúrva bulvárosan és felszínesen. Volt, hogy egészen elferdítették a puszta tényeket, máskor a saját témájukba kapaszkodva szőtték a történetet, alapul vége az eredeti sztorit. Nem baj, ilyen az újságírás – és bizonyára azért lett ilyen, mert ennyire különböző igényeket támasztanak irányukba az olvasók. Vagy lehet, hogy pont fordítva van, csak az újságírók jelentős része nem kockáztat, hogy őszintén írjon, saját érzéseiről, általánosságok nélkül, valódit? Félhetne attól, hogy akkor oda a népszerűség és az olvasottsági rátája lecsúszik? Na igen, veszélyes is, ha tudomásul vesszük, hogy milyen elképesztő működési mechanizmusok jellemzik a médiát.
Nem terveztem cikket írni erről, de ott a reptéren ülve szembesültem vele, hogy ezen a történeten (is) érdemes túllátni és figyelni a lehetséges összefüggésekre.
Az angolul megjelent cikk nagyon amerikai, tele van érzéssel, tudatosan, érzelmekre alapozva jelent meg – az ottani igények pontos ismeretében, amellett persze, hogy sok tényszerű háttéradat is belekerült. Sosem tudjuk meg, hogy valóban Angelina írta, vagy egy jól felkészült PR csapat munkáját dicséri. Talán abból a szempontból lenne fontos az infó, hogy a sok okos, így vagy úgy pálcát törő árnyaltabban látná a nő döntését – és most nem a műtétről és okairól beszélek, sokkal inkább az informálás okairól, minőségéről és módjáról.
Kíváncsiságból beleolvastam a magyar sajtó termékeibe is, amelyek ezt a témát igyekeztek körbejárni. Láttam, hogy Soma írása erősen megosztóra sikeredett, de számomra talán azért volt szívfájdító, mert a bírálók teljesen eltértek a tárgytól. Lehet kedvelni, vagy kevésbé Somát – az ilyen karakterű emberek mindig sikeresen elérik ezt, pl. én magam sem tudom sokszor hova tenni az érzéseimet vele kapcsolatban, de már párszor rájöttem, hogy egyszerűen csak tükröt tart a saját emberi mivoltomról akkor, amikor nyomógombot talál rajtam – de a cikk fő üzenete nem egészen ment át az olvasók számára. Beleragadtak abba, hogy az Újmedicina akkor sátáni vagy sem, félinformációkra kapaszkodva igazolni igyekeztek egymás ferdítéseit. Mindenkinek szíve joga, hiszen a világból mindenki pontosan annyit lát, amennyit beenged onnan, ahonnan szemlélődik. Természetesen dr. Hamer-ről is lehet sok mindent olvasni, mondani, de kiről nem, aki él, öregszik, változik – mondjuk úgy, hogy leépül? Olyan lenne ez, mint egy nagy zseni munkásságát elismernénk, méltatnánk, de amikor 80-90 évesen elkezd pelenkát hordani, akkor minden korábbi kutatási eredményét a semmibe dobnánk, mert csak a szánalmas öreget látnánk magunk előtt. Mi maradna akkor így az utókornak? Mindent felülírnánk az elmúlás és a szellemi hanyatlás miatt? Nem működhet így a világ! Hamer-nek is volt sok nagyon érdekes és számtalan kutatással és vizsgálattal alátámasztott eredménye és jól írja cikk, valóban így öregségére elképesztően idióta dolgokat ír le (főleg “zsidózásos” témáira gondolva), tesz fel a világhálóra, amelyek letörölhetetlenül és végérvényesen beleégnek az információs térbe. A hozzászólások között sok helyen olvastam, hogy Soma cikke messze nem Angelina döntéséről és véleményformáló tettéről kezdett el szólni, sokkal inkább arról, hogy az öngyógyítás és a lelki okok feltárása lehet-e bárhogyan megalapozott vagy sem. Az Újmedicinát bírálók sok helyen leírják, hogy Roberto miképen veszi a bátorságot, hogy orvosi összefüggésekről, a test működésének ok-okozati kapcsolatáról bármi féle megállapítást tegyen, hiszen csak egy “volt MÁV-os”. Megint visszaérkeztünk a gyarlóságinkhoz, ahol kijelentéseket teszünk, hogy az évtizedni kutatását, teljes figyelmét, összes energiáját és idejét beletevő férfi lehet-e specialistája az adott területnek, ha nem ült 6 évet hagyományos, társadalmi normák közé besimuló iskolarendszerbe. Szerinted? Jól gondold meg a választ, hiszen Steve Jobs karizmatikus személyiségű, zseniális üzletember volt egyetemi tanulmányok nélkül, vagy Bill Gates, a Microsoft alapítója is diploma nélkül tett le nagyon sokat az asztalra… és sorolhatnám. Hiszek a life long learning filozófiájában – én is állandóan tanulok, végigcsináltam főiskolai útvesztőket, amelyeknek meg kell felelni, ha társadalom elvárásai közé szeretnénk beilleszkedni, de igazán sokat mindig akkor tanultam, amikor valami érdekelt, saját kutatásokat folytattam, eltérő szakirodalmakat olvastam hozzá vagy épp előadásokra mentem és saját jegyzeteket készítettem. A cikk itt folytatódik…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: