Talán Te is bevallod olykor önmagadnak, hogy régi, viseletes álarcaid szinte összenőttek veled, kényelmetlenek, de változtatni mégis nehéz, mert ugye a megszokás és a félelem az ismeretlentől elég erősen visszatart. Fogadat összeszorítva megígéred önmagadnak, hogy rajtad aztán nem látja a világ, hogyha valami fáj, ha valami elbizonytalanít, gyengít vagy aláz. Felszegett állal, egyenes tartással mész előre és mantraként mormolod magadnak, hogy kibírod, túléled, jó ez neked, menni fog, nem akarsz változtatni.
Miért hoztam most elő a témát? Nagyon egyszerű, az elmúlt időszakban jó néhány beszélgetésemben ismétlődő szál volt a hazugság. Természetesen mindenki megtalálja magának a kiskapukat, népes felmentő sereget képes bárki felvonultatni, igazolni és magyarázni rettentően könnyen megy. Amikor valaki “fészkelődik” az adott helyzetben, mindig megkérdezem, hogy lehetne-e másképp. Ilyenkor hosszas gondolkodás után arra jutunk, hogy bizonyára lehetne, de még nem látja a megoldás felé vezető utat, így inkább marad a megszokott élethelyzetében, még akkor is, ha az a történet ezer sebből vérzik. Miért is?! Talán azért, mert azt a terepet mindenki jól ismeri, a kanyarok kiszámíthatóak, így kezelhetőek, míg az ismeretlen leginkább bizonytalan és kiszámíthatatlan, így feltehetően kezelhetetlen is. Gondolhatod, hogy jön egyből a következő kérdésem: és ez tény? Egészen biztos lehet benne, hogy kezelhetetlen lesz az új helyzet? Hosszas csend után csak megérkezett minden esetben a válasz: nem biztos, de lehet.
Járjuk körbe ezt a nem biztos, de lehet területet! Voltál már úgy az életedben, hogy minden idegszáladdal érezted, hogy máshol kellene lenned, mást kellene csinálnod, rossz munkát végzel, tévedésből ölelsz mást vagy nagyon nem jó helyen élsz? És volt már olyan, hogy mindezt érezted, tudtad, akár még be is vallottad magadnak, mégsem tudtál lépni, változtatni, mert valami miatt szinte bénultan a külső körülmények változásaiban reménykedtél? Képes vagy te is addig-addig keretezni a történeted, amíg teljesen hihetően rózsaszín napszemüvegen keresztül, erősen cenzúrázva vagy épp torzítva szemlélsz bármit? Vattacukor effektusnak hívom, mert olyan színes-szagos, akár még elfogadható is a történet, amelybe olykor előszeretettel beleragadunk. Addig-addig gyúrjuk, értelmezzük, amíg olyan megvilágításba kerül, hogy még annak is örüljünk ami van és semmiképp se szeressünk/keressünk valami más, kérdéses alternatívát, mert szinte reménytelen, hogy jobbat hozna a közepesen vacak jelenlegi helyett. Agymunka, rettentően profi, de ettől még nem az! Nem vattacukor, csak egy effekt. Az ilyen rózsaszín ködbe vesző történetek közös jellemzője, hogy nagyon gondosan elzárjuk a lehetőséget, hogy az elménk felismerje a változás lehetőségét. Egy félelemben vagy bizonytalanságban létező lélek számára talán értelmezhetetlen, hogy lehet akár másképp is. Meggyőződésem, hogy amikor a lélek kész arra, hogy már megengedjen önmagának valami egészen mást, akkor rendszerint be is indul a változás. Na igen, akkor… és mi van addig? Önigazolás? Elhallgatás? Cinkos félmegoldások? Nagy sóhajok és álszent bólogatások? Mi van az álarc mögött, a rózsaszín cukormáz alatt? Ki néz vissza a tükörben és ki az, aki nem mond semmit? Ha hallgat, akkor miért teszi? Miért nem vállalja a tények kimondását és ezzel a változtatás szükségszerűségének felismerését?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: