Copyright: / 123RF Stock Photo
Feltehettem volna írásom címét kérdő módban is, hogy kicsit árnyaltabb legyen, de teljesen feleslegesnek tartom. Ha az álszentségünket félretesszük, akkor talán képesek vagyunk kimondani, hogy hol vannak a mi “vékony mezsgyéink”, amelyeket nem, vagy csak nagyon nehezen tudunk átlépni.
Hullámokban törnek felszínre és kapnak nyilvánosságot (így népszerűséget) megmondó emberek, azok, akik elméletben megtanulták vagy épp lemásolják társaikról, hogy miképpen is kell/kellene élnünk.
Mámorító érzés egy nagyszínpadon állni, ezrek csodálkozó arcát figyelni, a saját hangunktól megrészegülni, a média címlapjairól lefolyni, magunkat ismételgetve arra a csúcsra jutni, ahol az egó már nagyon-nagyon jól érzi magát.
Fontosnak tartom, hogy különbséget tegyünk! Számtalan nagyszerű szakember van, akik évtizedek óta munkásságukkal, kutatásaikkal, írásaikkal, előadásaikkal, szakértelmükre alapozott megnyilvánulásaikkal adnak, építenek, tanítanak. Közös bennük, hogy elképesztő mennyiségű tudás, tapasztalás, megfigyelés, analizálás, önmunka áll mögöttük. Bizonyára mindegyikünknek eszébe jutnak ilyen szakemberek, nekem most hirtelen Pál Feri atya, Bagdy Emőke, Feldmár András vagy épp Szondy Máté jutott eszembe és még jó pár másik szakember, de mindenkinek meg van a saját listája. Közös bennük, hogy nem a rivaldafényért csinálják, szívügyük a saját kutatási területük, hitelesen, alázattal, következetesen, valódi tartalmat adva igyekeznek fényt gyújtani, irányt mutatni az “alagútban eltévedteknek”, azoknak, akik szívesen néznek a színfalak mögé, érdeklődnek az összefüggések iránt és szeretettel próbálják (sőt meg is teszik) átültetni az elméletben hallottakat a saját gyakorlatukba.
Copyright: / 123RF Stock Photo
Mi van azokkal, akik nem annyira próbálják átültetni az elméletből a gyakorlatba?
Nos szerintem azok újabb és újabb előadásokra váltanak jegyek, hiányukkal kielégítetlenül újabb könyvekkel térnek haza (tudatosan írtam így, hiszen sokan csak megveszik, de nem is olvassák ki azokat – elég a tudat, hogy ha majd szükség lesz rá, akkor a téma megválaszolása és talán így megoldása is karnyújtásnyira lesz). Ezen emberek nagy része előszeretettel süppednek foteljaikba, kedvenc társukkal, a televízióikkal időzve.
Még mindig elképesztőek azok a statisztikák, amelyek azt mutatják, hogy ma Magyarországon egy átlag tévénéző 5 óra körüli időt tölt a televízió bámulásával. Tisztelet a kivételnek, hiszen a statisztika azt is mutatja, hogy 5%-unk néz ismeretterjesztő csatornákat és 2%-unk pedig életmóddal foglalkozó csatornákat. Ebben benne vannak az egészen kicsik is és a nem látó/halló kilencvenesek is, sőt benne vannak azok a tudatosabbra váltók is, akik nagyon irányítottan, szűrten vagy egyáltalán nem tévéznek.
A másik részük előszeretettel tölt (számolatlanul sok) időt a közösségi média üzeneteit görgetve. Napi betevőként megoszt három rózsás képet valami szívhez szóló idézettel, bőszen lájkol olyan bejegyzéseket, amelyeket napjaink “elméleti szakemberei” ontanak magukból, imádják az életkedvre biztatókat, sikerre nevelőket, pozitív életfelfogást hirdetőket. Mivel a média munkásai is ugyanolyan emberek, mint mi, a többi olvasó, így ők ugyanígy rajongva követik az elméleti szakembereket, sőt médiafelületükön hatalmas nyilvánosságot adnak nekik, azzal, hogy megjelenést biztosítanak számukra, ezzel hozzájárulva a megerősítéshez, a “beégetés” sikeréhez.
Gomba módra szaporodnak a sikernapok, örömünnepek, életfesztiválok, amelyre tódulnak a kiéhezett népek. Hiányban élünk, mert így szocializálódtunk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: