Csodák karnyújtásnyira – az Énidő ajándékai

Ma az élet hétköznapi csodáiról szeretnék mesélni Neked, amelyek egyáltalán nem hétköznapiak. Volt már Veled úgy, hogy ugyanazon az úton sétáltál végig, akár ezredszerre, és valami olyan új élménnyel, olyan új látásmóddal ajándékozott meg, amely egyik korábbi, hasonló sétádon sem jött Veled szembe? Ha átélted már, pontosan tudod, hogy milyen érzésekről szeretnék ma mesélni…

Történt a múlt vasárnap, hogy Énidő keretében csajos napot terveztünk Évi barátnőmmel és megbeszéltük, hogy tornázni megyünk, majd szaunázni, gőzfürdőzni. Kiléptem az utcára, elértem a sarokig, amikor a Nap sugarai már ezerrel körbesimogattak, tisztán értésemre adták fentről, hogy semmi keresnivalóm ezen a vidám, tavaszi napon egy bezárt térben. Jó lesz az majd esős, szomorkás vasárnapokon – jött a sugallat. Menet közben informáltam Évit, hogy sokkal jobb ötletem támadt, szerencsére Ő is pont így gondolta – nem az első eset, hogy így történik… és egy jó óra múlva már Szentendrén találtuk magunkat.

A városon kívül parkoltunk le, mert jól esett a séta, mélyen elmerülve a beszélgetésben eszméltünk, hogy varázslatos házak, színes ajtódíszek, rendezett kertek közé tévedtünk az Angyal utcában. Akkor még nem gondoltuk, hogy az egész nap minden apró részlete tökéletesen kapcsolódik majd egymásba, de utólag visszagondolva az átélt élményekre, jól eső borzongás fut át rajtam újra és újra.

Az első tér, ahol elidőztünk és álmodozásomnak teret adtunk, az a belváros egy csendes része, a Rab Ráby tér. A fotós sulival ősszel jártam ott, akkor még nem volt az ajtón a tábla: eladó a ház. Elmerengtem, hogy vajon a kollégáimmal közösen vásárolt lottószelvény rám eső harmada elég lenne-e a megvásárlásra és a felújításra. Nem tévedtem sokat, lehet, hogy csak éppen lenne kész a csodálatos műemlék épület. Álltam az ajtóban és szinte éreztem, hogy itt lenne az én Újratervezés Rezidenciám, ahol bárki addig lehetne, amíg szükségét érzi. Egy hely, ahol regenerálódhatna, testileg-lelkileg újratervezhetne önmagában sok mindent, ahol motivációt és inspirációt kaphatna. Jó érzés volt ott állni, bár a műemlék védelem alatt álló házak felújítási procedúrájától meglehetősen fázósra fordulok gyakorta, de talán ezért a házért kivételt tennék. 😉

Barangolásunk következő helyszíne a Virágok és Kívánságok tere lett. Hallottál már róla? Én most először tévedtem erre, a lényeg, hogy bárki vihet erre a térre egy cserép virágot, a virág földjébe elrejtheti azt a kis papírcetlit, amire kívánságát írta és a helyiek vállalják, hogy gondját viselik, öntözik a kis-virágunknak, ezzel is életben tartva kívánságunkat. El is döntöttem, hogy még egy ok, amely miatt hamarosan újra vissza kell mennem… Melengette a szívemet az ötlet, a tábla a téren és az egész gondolat, szellemiség. Van benne valami nagyon nem mai és valami nagyon varázslatos, pont ettől teremthet értéket az egyre értéktelenebb világban.

A főutca forgatagában a doboz-faragót már sokszor láttam, munkái, keze gyorsasága mindig lenyűgözött. Persze most nem csak úgy nézelődtünk portája előtt, beszélgetést kezdeményezett. Újabbnál-újabb dobozokat nyomott a kezünkbe, hogy próbáljuk kinyitni a titkos ládikákat. Elmesélte, hogy három éves kora óta farag és igazából nem is tudja elképzelni, hogy bármi más ilyen örömet adjon neki. Szerzett pár vidám pillanatot, mert végül egyetlen titkos ládikát sem voltunk képesek kinyitni, de ez már a mi külön történetünk marad…

A főtérre érve Levendula Kézműves Fagylaltozó felé vettük utunkat. A kirakat előtt álló lila bicaj majdnem elvonta a figyelmünket egy fontos “apróságról”. Új munkatársat kerestek, az üvegre ragasztott hívogatás szerint a legfontosabb szempont a kedvesség és mosoly. Ilyen álláshirdetést is ritkán látok. Amíg körbenéztünk, beszélgetésbe elegyedtünk a bentiekkel. Vidám pillanatokat hozott, ahogy szóba hoztam a kirakatra ragasztott felhívást, az egyik – valóban mosolygós – hölgy megemlítette, hogy ő az egyik teszt-alany, első napját tölti épp és bízik benne, hogy a megfelelő ember van a megfelelő helyen. Az volt. Órákkal később is eszembe jutott, hogy milyen követendő példa lehetne ez a hozzáállás, akkor talán mindenki a megfelelő helyre kerülne. Ha nem lenne kedve mosolyogni, csak azért, mert betértek a vásárlói, akkor ne mosolyogjon, de akkor ne is legyen ott, ahol mosolyra ad okot már az is, ha valaki vásárolni szeretne nálunk. Tévednék?

A tér túloldaláig jutottunk csak, amikor felfedeztem a Blagovesztenszka-templom elképesztően gyönyörű tölgyfa bejárati ajtaját. A lépcsőn egy festő alkotott, tökéletesen odaillett. Megkérdeztem tőle, hogy lefényképezhetem-e, mire ő kicsit kimérten közölte, hogy nem örül neki. Szerencsére leesett, hogy a tőle jobbra, templomfalnak támasztott festményeit óvta, de miután tisztáztuk, hogy a gazdagon díszített kőkapu, tölgyfa ajtószárnya tövében alkotó művész ragadta meg fantáziámat, hagyta a fotó elkészültét, majd felpattanva a következő háromnegyed órában egy nagyon jó hangulatú, vidám és építő beszélgetés következett. Fura volt hallani valaki olyantól, aki naponta hosszú órákat szemlélődik jó egy méterrel lejjebbről, hogy milyennek is látja a turistákat, arra sétálókat. Elmondta, hogy a tér végi táskás-bolt adta a legnagyobb impulzust a nézelődőknek, amíg be nem zárt, de igazán a nagy többséget “valódi” szinten semmi sem érintette meg. Számára úgy tűnt, mintha a legtöbben csak átsuhannának a városon, annak valódi csodáit alig megélve, beengedve. Éppen ezért is volt olyan szívmelengető a beszélgetés, ahogy megállt az idő, valahogy semmit sem akart eladni, mi pedig sehová sem siettünk és ezer újabb gondolatot adott ezzel kapcsolatban, amelyekre még mindig keresem a válaszokat.

Beszélgetésünk végén festőnk még éttermet is ajánlott, ahova ebédelni tértünk be, majd folytattuk a sétát, kb. a következő utcáig, ahol leragadtunk a Pixie Tündérmanó bolt előtt. Először csak a kirakat mesefigurái ejtettek rabul, majd az eladó lány kedves invitálása után a bolt belsejét rejtő ezernyi csoda. Elmesélte a kelta hagyományokat a manókról, végignéztük a tündéreket, hogy melyik miben is segíthet. A csillogó szemű lány kérdés nélkül kezdett mesélni a turistákról, hogy olyan ritka, hogy akarnák tudni a szobrokhoz tartozó történetet, csak körbesétálnak és gyors vásárlás után vagy anélkül távoznak. Így azon a napon másodszorra hallva érdeklődően néztünk össze Évivel, hogy vajon milyen üzenettel bírnak számunkra ezek a beszélgetések…

Utunk nem vezetett túl messzire….

tovább a cikkre itt