Mai írásomat sokan nem fogják érteni, mert nagyon más életszakaszukat élik, nagyon más élethelyzetben vannak, és ez így van pont jól. Nem is nekik szól, sokkal inkább azoknak akik talán még többen vannak – azok, akik nem élnek tartós párkapcsolatban, akik nem épp most válnak, tele fájdalommal, ezer szenvedéssel és mélyrepüléssel, akik nem épp komoly betegséggel küzdenek a túlélésért és minden figyelmük a saját vagy szerettük gyógyulásán van… egyszerűen azoknak íródott, akikkel amúgy minden rendben van, élnek, jönnek-mennek, tesznek-vesznek és közben mellékesen várják az “igazit”. A legtöbben ezt egyedül teszik, de van szép számmal olyan is, aki a kiüresedett házasságában, rutinoktól elszürkült világában ugyanúgy várja az “igazit”, mint azok, akik ezt (korrektebbül) egyedül élik meg. Ismerünk olyanokat, akik ismernek olyanokat, akik pont így élnek? Ha statisztikákat vizsgálunk, elképesztő adatokkal kell szembesülnünk. Nagyjából itthon kb. 40% a hajadon, elvált vagy özvegy nők száma. Férfiak esetében ez az adat kb. 30%. Nem kevés, ugye? Főleg akkor, ha követjük azt a gondolati vonalat, hogy az ember társas lény. Kerestem nemzetközi kitekintést, legalább európai adatokat szerettem volna látni, persze, ahány forrás, annyi féle információ jött velem szembe. Egy BBC News magazincikk szerint az EU számok arra utalnak, hogy Angliában kb. 13%-a a lakosságnak egyedül él. Dániában a legmagasabb arányban vannak szinglik, ők 24%-a a teljes lakosságnak. Németországban, Finnországban és Svédországban ez a szám csak 20% alatti. A statisztikai számok azt mutatják, hogy a dél-európai emberek kevésbé élnek egyedül. Görögország, Spanyolország, Portugália, Bulgária, Románia azok az országok, ahol kevesebben, mint 10% vallotta egyedülállónak magát, Máltán pedig legalacsonyabb az arány, kb. 7%. Persze ha összevetnénk a valódi népességfelmérés adataival, nagyon más adatot kapnánk, de így sem kevés. Sok-sok millió ember él tartósan vagy átmenetileg, de egyedül. Adatok tömkelege helyett térjünk rá erre a bizonyos várakozásra!
Hogyan kell “jól” várakozni?
Ha spirituálisan közelítem meg, akkor a várakozás egy jó értelemben vett felkészülés, amely során maga az úton-lét a lényeg, nem is annyira a megérkezés. Az épülés, készülés, várakozás napjai, hónapjai, évei (?) , maga a sok-sok örömteli pillanattal teli teljes élet lesz közben a lényeg. Egyetlen buktatója van – ha menet közben elfelejtjük, hogy eredetileg arra felé haladtunk, hogy a legnagyobb tanulási és fejlődési színpadon, a párkapcsolatban alakítsuk legjobb szerepünket és helyette szépen lassan, tudatosan vagy még gyakrabban tudattalanul, de megkedveljük az egyedüllétet. Ha világszinten gondolkodunk, akkor 1-2 milliárd tartósan vagy átmenetileg egyedül élő emberre kell gondolnunk, de nagyon eltérőek a számok attól függően, hogy melyik földrészt vizsgáljuk, milyen társadalmi berendezkedést, szocializációs mintákat. Mivel mi itt élünk Európában, szeretnék itt maradni a témát illetőleg, a ránk jellemző helyzet elemzésével. Így is nagyon nehéz a feladat, hogy tárgyilagosan járjam körbe a témát és lehetőleg a legkevesebbet általánosítsak… 🙂
Visszatérve erre a haladási irányra, azért tartom veszélyesnek, mert magán az “utazáson” nagyon sok olyan dologgal zavarhatjuk össze magunkat, amelyek jó időre, vagy akár tartósan eltéríthetnek a célunkat illetőleg. Ha visszagondolunk kislány-korunk meséire, legtöbbször a mese hősnőjének “csak” szépnek, okosnak és türelmesnek kellett lennie, mígnem a főhős betoppant az életébe (ilyen-olyan próbatételek után) és jött az a bizonyos pont, amely után mindketten boldogan éltek tovább EGYÜTT. A mesék sosem részletezték, hogy az a tovább hogyan és meddig is tart. Mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ez az első kanyarig tartott, ahol már nem láttuk tovább a szereplőket, vagy ténylegesen életük végéig, ugyanolyan hőfokon, sok-sok megújulással, rácsodálkozással és folyamatos egymásba-szeretéssel…
A “jól várakozás” talán attól jó, hogy nem tűnik annak és még inkább nem is az! Amíg mondjuk a hiány fogságában élünk és folyamatosan arra fókuszálunk, hogy mi nincs, addig a figyelmünk a hiányon ragad, ezzel sok-sok energiát adva annak. Az ideális, társas állapotot mindig magunk elé helyezve, a még egy kicsit kell várni szöveggel ténylegesen a jövőbe tesszük, hiszen így mindig előttünk lesz. Becsapva magunkat a cél felé haladunk, de igazából mindig csak haladunk, valahogyan sosem vagy csak ritkán (akkor is csak félig) érünk oda.
Mik lehetnek a hátráltató tényezők?
Nézzünk mélyen magunkba… folytatás itt
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: