Elsőre tűnhet csak meredeknek, hogy párhuzamot húzok a fizikai halál és a szakítás között, ráadásul egyetlen írásba tömörítem össze. Még sem az! Gyakorlatilag ugyanazon folyamaton megy keresztül a haldokló, mint a szakításon áteső, vagy épp a szerette elvesztését fájlaló személy.
Életvezetési trénerként rendszeresen elmondom a hozzám fordulóknak, hogy nem lehet megspórolni a lépéseket, amelyek a gyász folyamatában hosszabb-rövidebb ideig velünk vannak. Elisabeth Kübler-Ross az egyik legnevesebb szaktekintélye a témának, aki sokat írt erről (magyarul is olvashatunk tőle).
Nevéhez kötődik az 5 stádium, amelyen végigmegyünk:
Elutasítás, tagadás, izoláció
Düh, harag
Alkudozás
Depresszió
Belenyugvás, elfogadás
Ezen szakaszokat nem lehet éles határvonallal elválasztani egymástól, hiszen sokszor észrevétlenül folynak össze és alakulnak át a gyászolóban. Van olyan eset is, hogy úgy tűnik, szakasz kimarad, mert olyan gyorsan zajlik le, hogy nem is jut kiemelt figyelem rá.
Nézzük kicsit mélyebbről ezt az öt fázist, mindhárom aspektusból:
.
Elutasítás, tagadás, izoláció
1. Egy beteg ember, amikor szembesül azzal, hogy gyógyíthatatlannak diagnosztizáltál, legtöbbször nem hiszi el. Próbálja elfordítani a fejét a tényről, könnyedebbnek mutatja magát és úgy gondolja, hogy az egész csak tévedés. Gyakori mondat ilyenkor: “ez nem is lehet igaz!”.
2. Egy szerettét elvesztő ember ebben a stádiumban annyira üresnek érzi magát, hogy szinte élni sincs kedve. Az én édesapám nagyon fiatalon ment el, csak 46 éves volt. Ebben a szakaszban gyakori a tagadás megélése. Nem feltétlenül jár összeomlással, de lehet egy befelé fordulás, üresség is. Emlékszem, már jóval a temetés után utaztam a hatos villamoson, amikor az egyik megállóban, a tömegben megláttam. Gyorsan leszálltam, hogy megkeressem, de elsodort a tömeg. Természetesen nem volt ott, csak bennem élt, mégis elfogadhatatlannak tűnt és inkább életben tartottam a gondolataimmal.
Copyright: limonzest / 123RF Stock fotó
3. Amikor egy mély és stabil párkapcsolat inogni kezd és az egyik fél hirtelen kilép, akkor az otthagyott személy sokkolva érezheti magát, mert nem feltétlenül számított erre a fordulatra. Talán pontosan vissza tudjuk idézni azt az állapotot, amikor csak kucorgunk a kanapén, hatalmas gombóc fullasztja torkunkat, már elfogynak könnyeink és közben képtelenek vagyunk elhinni, hogy holnaptól egyedül indulnak a napjaink és szerető társunk nélkül érnek véget.
.
Düh, harag
1. Emlékszem, amikor SM-et diagnosztizáltak nálam, az első és utána sokszor elhangzott mondatom az volt, hogy “miért pont én?”. Sokan ilyenkor olyan elképesztő harag-lavinát indítanak, hogy abban már mindenki hibás: az összes szerette, aki miatt szorongott vagy nem kapott elég figyelmet, az összes orvos, aki nem ismerte fel betegségét időben, az Égiek, akik cserbenhagyták… Keserűségében sokakat megbánt, cinizmusa, támadása pont az ellenkezőjéről szól: fél egyedül maradni ezzel a teherrel.
2. Olyan fura ez a szakasz,
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: