Több vagy!

Sokszor hallom, hogy ez vagy az nem elég jó, így nem boldog és teljes az élet. Panaszkodásunk fő okai az, hogy nem jó a politikai vezetésünk, nem elég a fizetés, nincs megfelelő társunk, utálatosak a kollégák, nem értenek meg a szüleink, nincsenek igazi barátaink, túl sok háj van a hasunkon és társai… felesleges tovább sorolnom, hiszen mindenki jól tudja, hogy miért szokott panaszkodni.

Elgondolkodtam, hogy azért szoktunk-e panaszkodni, hogy nem megfelelő ütemben jön a levegő, amikor tudattalanul lélegzünk? És azért szoktunk panaszkodni, hogy a nap jólesően melengeti az arcunkat, akár tettünk érte bármi jót, akár nem? (tovább…)

Bronnie Ware, palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér évekig ápolt végstádiumú betegeket és blogjában jegyzetelt, majd könyvet írt erről a tapasztalásairól és a velük folytatott beszélgetésekről. A munka során az utolsó heteiket élő betegekkel arról beszélgettek, hogy van-e valami, amit sajnálnak, vagy bánnak, hogy úgy alakult az életükben, ahogy alakult.

Összefoglalnám röviden a lényeget:

Mit bánnak a leginkább a haldoklók? (tovább…)

Copyright: 123rf.com (Samo Trebizan)

Olyan, mint amikor leprától félünk… nem is nagyon merünk ránézni erre a pótcselekvés dologra. Persze azonnal észleljük másokban,  el is merengünk, hogy mennyire nem látják magukat reálisan, mennyire menekülnek valami elől… bezzeg mi! Na igen, bezzeg, mi! Pont ezért most inkább járjuk körbe a saját házunk táját!

Mi is lehet pótcselekvés? Egészet kicsi, ártalmatlan hóborttól eljuthatunk a komoly önszabotázsig. A repertoár széles és minden képzeletet felül tud múlni. A hajcsavargatás vagy a ceruzarágás nem sok kárt tud bennünk okozni, de a rendszeres ajakharapdálás, körömrágás vagy körömbőr csipkedés már saját magunk bántalmazása. A felfokozott takarításmánia, kényszerevés, állandósuló munkamánia és társai már sokkal mélyebb és összetettebb “titkokat” takarnak, amelyek mögött a pillanatnyi stresszen túl azért ezer és ezer lelki gubanc rejtőzködhet. Ezeknek a mélyben meghúzódó okoknak a feltárására sokszor nem is kevés időt kell szánnunk, komolyabb ügyek esetén egy jól felkészült pszichológust is érdemes bevonnunk, mert rendszerint ezt egyedül képtelenség felgöngyölni, hiszen a pótcselekvés lényege, hogy tudattalanul, mechanizmusaink beindulása hatására végezzük. (tovább…)

Néhány éve hallottam Csernus dokitól, hogy mindenkinek olyan karácsonya lesz, amilyet egész évben csinál magának. Nincs min csodálkozni, napjaink egymásra épülnek, ahogyan tetteink, gondolataink is és következményeik is. Talán ezzel Te is egyet tudsz érteni. Gyors fejszámolás, eltelt az év háromnegyed része, lassan körvonalazódik, hogy milyen karácsonyt is remélhetünk. Ugye tudod, hogy ezt most átvitt értelemben emeltem ki, hiszen nem feltétlenül szeretnélek arra rávenni, hogy akkor most ezerrel gyúrjunk ez év azon három bizonyos napjára, aztán folytatódhat minden tovább, ahogy előtte olyan sokszor?! Nem. (tovább…)

Vajon hol a határ? Semmi sem fogja kivágni a biztosítékot nálunk? Úgy van becsavarva bennünk, hogy határtalan az élettartama? Meddig lehet marionett figuraként vezetgetni bennünket, dróton rángatva játszatni velünk azt az életet, ami nem is a mienk?

A média hatalmáról már ezer és ezer írás született, szerencsére egyre többen átlátják a színfalak mögötti tudatos manipulációt. Túl sokat nem is akarok ebből ismételgetni, mégis kikívánkozik belőlem pár gondolat, mert képtelen vagyok magamban tartani. (tovább…)

Állok a bevásárlóközpont közepén, extrém módon tömeg van, egy hömpölygő áramlás vákumában kényelmetlenül kezdem érezni magam. Elfelejtettem, hogy 20%-os vasárnap van, amely gombnyomásra ingereket kapcsol be tömegeknél, hogy akár valós igények hiányában is ott töltsék a napjukat. A tömeg megteremti a lehetőséget, hogy egészen közel kerüljünk egymáshoz, belehallhassak beszélgetésfoszlányokba. Elképedve hagyom, hogy az áramlat vigyen, egy idő után már el is felejtem, hogy mit akartam vásárolni, mert magával ragad ez a fantasztikus szociológiai tanulmány, amellyel ez a vasárnap ajándékozott meg. (tovább…)

Talán Te is bevallod olykor önmagadnak, hogy régi, viseletes álarcaid szinte összenőttek veled, kényelmetlenek, de változtatni mégis nehéz, mert ugye a megszokás és a félelem az ismeretlentől elég erősen visszatart. Fogadat összeszorítva megígéred önmagadnak, hogy rajtad aztán nem látja a világ, hogyha valami fáj, ha valami elbizonytalanít, gyengít vagy aláz. Felszegett állal, egyenes tartással mész előre és mantraként mormolod magadnak, hogy kibírod, túléled, jó ez neked, menni fog, nem akarsz változtatni. (tovább…)

Autózás közben hallgattam a rádiót, Csobot Adéllal volt épp interjú. Az alig 19 éves lány annyira megragadta a lényeget:

– Szeretném kipróbálni magam az élet minél több területén, hogy levonjam a konzekvenciákat és tudjam merre vezet az utam.

Igaza van, ha nem keresünk, nem tudjuk, hogy minek örülünk, mitől vannak boldog pillanataink, ha nem ismerjük a saját szabályainkat és szabályok nélküli létünket, akkor fogalmunk sem lesz arról, hogy merre tartsunk. (tovább…)

Már megint egy olyan téma landolt újra és újra az asztalomon, amiről egyáltalán nem terveztem írni, de tudjátok, a dolgok valahogy sosem így működnek. Facebook üzenőfalamon, ismerőseim között talán 4-5 újságíró bejegyzéseit olvasom rendszeresen és számtalan magazin, gondolkodó blog hírei is jönnek folyamatosan. Nem árulok zsákbamacskát, mindegyik tanult, jól író és sokat megélt újságíró többször írt már az oravecznóra-jelenségről, mert értetlenül állnak a folyamat előtt, így vagy úgy, de megérintette őket. Volt, aki egóból írt, más kíváncsiságból, cinikusan átszőtt kétkedéssel, volt aki nagyon visszafogottan, hiszen tudja, hogy mások is olvassák és sosem lehet tudni, hogy ki-kivel-miért… értitek! (tovább…)