Értékrendben, neveltetésben, szocializációban, iskolázottságban? Az “ellentétek vonzzák egymást” mondás abban az esetben helytálló, ha rövidtávon nézzük a történetet, amolyan hollywoodi vagy népmesei szemlélettel, ott mindig egymásra találnak a nagyon különbözőek. De ott sosem mutatják a folytatást, amikor a pár egymásra csodálkozik, feszegetik határaikat, megismerik a másikat, egymásra simulnak, jól eső kompromisszumokat hoznak (ha épp akarnak), és ezen keresztül önként változnak.
Hosszú távon az látszik, hogy tényleg a hasonló a hasonlóval érzi jól magát – mármint az alapokat tekintve. Kellenek kapcsolódási pontok, amelyek mentén élhetnek, mint pár, amelyre ráépíthetik az új, közös életüket. Ha mást látnak értéknek a világban, ha másképp gondolkodnak a politikáról, gazdaságról (ha egyáltalán akarnak erről gondolkodni), más az ízlésük, temperamentumuk, másképp tudnak és szeretnek pihenni, másképp gondolkodnak gyereknevelésről stb., akkor komoly ütközési felületeket teremthetnek maguknak. Mi van akkor, ha az egyik szó szerint “dudás”? Egy erős jellem, aki határozott, mindig tudja a “tutit”, az biztos a döntéseiben, reakcióiban, nem is nagyon engedi, hogy a társa fejlessze önállóságát, burkoltan, vagy akár nagyon direktben megmondja, hogy a másik mit is akarjon, gondoljon. A gyengébbik félnek sokszor kényelmes, hogy döntenek helyette, megteremtik a biztonságot, nem kell aggódnia, felelősséget vállalnia. Mivel az életben a változás állandó, nem lehet erre a modellre tartósan berendezkedni. Sokszor csak évtizedek múlva, de az elnyomottabb kezdi majd rosszul érezni magát és gyakorta fellázad. A “dudás” ilyenkor nem érti, hogy mi van, miért ilyen hálátlan a másik, hiszen ő a legjobbat akarta maguknak. Van ennél rosszabb verzió is, amikor a dudás semmit sem vesz észre az élet rezgéseiből, miközben az elnyomottabb fél szépen lassan elsorvad, lelkileg megtörve céltalanul a túlélésben létezik.
forrás: www.tobbvagy.hu