Agyaltam sokat, hogyan tudom megmutatni az érem több oldalát, ha csak az én dolgommal foglalkozom… ilyenkor van az, hogy élem az életem, távol maradok a virtuális világtól, figyelek, befogadok, ÉLEK… de annyi hatás ér, annyi fontos beszélgetés érint meg, annyi minden üzen, ad, tanít, hogy képtelen vagyok magamban tartani, jön időről-időre a belső kényszer, hogy írjak róla. Ilyenkor egy egészen más megvilágításban látom a fenti elvet, miszerint ha arra tettem fel az életemet, hogy másokat motiváljak, inspiráljak, tükröt tartsak, kimozdítsak… akkor igenis az én dolgom, hogy – akár az én vagy – mások dolgát reflektorfénybe toljam, hogy együtt körbejárjuk és a tanulságot levonva mindazt beépítsük, ami a mi dolgunk.
Napokig, hetekig formálódik bennem, talán ezért sem szoktam túl aktuális lenni, ezért van az, hogy kevéssé tudok reagálni a napi eseményekre. Hírértéke sem túl nagy, hiszen tudjuk, minél kisebb a hír valószínűsége (megspékelve hangzatos címmel és kíváncsiságot csigázó bevezetővel), annál nagyobb érdeklődésre tarthat számot… nos nem így működöm, de aki évek óta rendszeresen olvas vagy néha-néha benéz ide, annak talán eddig nem okoztam csalódást.
Úgy születik meg egy-egy írás, hogy történik valami. Micsoda meglepetés.
Ez az írás is jóval karácsony előtt készen volt, mégsem sikerült befejeznem.
Egy szép szombati reggelen, amikor már a napsugár is vidáman kukucskált be a konyhaablakon, volt egy nyugis fél órám, így elővettem a korábban megvásárolt magazint és a kávém mellé társaságnak hívtam.
