Copyright: funlovingvolvo / 123RF Stock fotó
Jó ideje érik bennem a kimondatlan gondolat, formálódik és levegőért kiált. Most, hogy újra eljött Mindenszentek és Halottak napja, az élet elém tolta a témát. Írásom címe tényleg komolyan foglalkoztat, mert meggyőződésem, hogy nem lehet egymáshoz hasonlítanunk fájdalmainkat. Kinek ez nehéz, kinek az, mindenki cipeli, feldolgozza és esetleg elengedi, attól függően, hogy mire van szüksége tanulása szempontjából és azon a bizonyos önismereti úton hol barangol éppen.
Ma éjjel nagyon nehezen tudtam álomba zuhanni, újra és újra visszajöttem attól a pillanattól, amikor kezd olyan megnyugtató lenni minden – biztosan ismered. Éberen forgolódtam és eszembe jutott, hogy milyen érdekes megélni a szenvedést, amikor elhiszem a felbukkanó gondolatot. Figyeltem, ahogy jön felém, körbeölel, szinte fojtogat. Elég jól ismerem már, láttam kívülről (amikor meglátom, hogy ez is csak valami olyan, ami annak látszik) és láttam belülről (amikor azt hiszem, vagy inkább tudom, hogy az van és ráadásul az én vagyok).
Felnőtt életem legnagyobb kérdése az volt, hogy miért nem sikerül megélnem az anyaság élményét, miért marad távoli képzelgés, álom, vízió. A barátaim nagyon jól ismerik a témát, hiszen sokat és sokszor beszélgettünk erről. Jó tíz éve beszélgetek Borókával, az én kis Angyalommal, elképzelem a megérkezését, kérdéseit, rácsodálkozását a világra, vágyom tanításait, ösztönös és önfeledt felismeréseit. Miért Boróka? (Volt) férjem és előtte lévő társam vezetékneve is B betűvel kezdődik, így talán érhető, hogy miért, de már jóval korábban megtetszett, amikor találkoztam egy ilyen nevű kislánnyal. Talán a barátnőm megbocsátja nekem, hogy előszedtem egy régi fényképét, ami egy távoli utazás alkalmával készült… viccelődtünk, hogy mindenhová magammal viszem a “fotóját”. Igen, akkor még ott volt mellette Botond is, az álmaimban. 🙂
Akik személyesen ismernek, tudják, hogy elképesztőn jól és gyorsan “teremtek” apró csodákat az életembe. Számtalan nagyszerű pillanat, ajándék jött az élettől, ami elsőre tényleg elképesztőnek tűnik… amiért igazi, mély hálát érzek, mégis van olyan, ami távol marad.
Régebben dühöt éreztem, amikor “okos” nők hozzászólásait olvastam olyan cikkek alatt, ahol gyermektelen nők életéről lehetett olvasni. Mindenki jobban tudta, hogy mi és miért, ráadásul a legtöbb fura hozzászóló egy evolúciós ösztön alapján kipipálta a szülővé válást, gyermeke mögé bújva felemelt kézzel éli rendkívül passzív és romboló életét. Ma már nem foglalkoztatnak. Ha meglátok ilyen megnyilvánulásokat, úgy gondolom, hogy igaza van, onnan nézve, ahonnan nézi… de már egyetlen sejtemet sem rombolom amiatt, hogy én egészen másképp gondolom. Az sem érint már meg legtöbbször, amikor olvasom a sztereotip szövegeket, hogy gyerek nélkül értelmetlen a lét, akinek nincs az nem tudja, hogy feleslegesen él…
A múltkor feküdtem egy gyógyító kezelésen, ahol a szorongásokról beszélgettünk. Kezelőm elképesztő nyugodt hangon mesélt 12 elvesztett magzatáról, sokszor már gyermekeiről, míg végre megérkezett a lánya. Ott feküdtem, éreztem energiáit és azon gondolkodtam, hogy ki venné a bátorságot, hogy véleményt mondjon a nő érzéseiről, belső világáról, megélt helyzeteiről.
Hiába volt minden próbálkozás…
