Copyright: umbertoleporini / 123RF Stock fotó
Mindenszentek, Halottak napja fokozottan fókuszba hozza azokat, akik már fizikailag nincsenek itt velünk. A turbó üzemmód, a marketing és a sales itt is működik menetrendszerűen. Nagyon rendben kell lenni belül, hogy ne ragadjon el a gépszíj, ne vesszünk el a felszínes közhelyekben vagy ne zuhanjunk meg.
Mindenkinek van sebe a témával kapcsolatban, van, aki kidolgozta, kezeli, esetleg cipeli, más elfedi, takargatja vagy épp tagadja.
Sajnos nem ismerhettem meg a nagypapáimat, a két nagymamám is korán elment, kevés időnk volt egymásra. Apu nagyon fiatalon ment el, csak 46 éves volt… megtanultam elengedni és a helyére tenni az érzést.
Mi segített? Figyeltem a természetet, azt a körforgást, ami megmutatja, hogy semmi sem tart örökké és minden képes újraszületni. Az ego persze dübörög, hogy micsoda igazságtalanság azokkal szemben, akik itt maradtak… de ettől függetlenül Ők elmentek és az élet egyetlen röpke pillanatra állt csak meg, majd robogott tovább. Ha azt várjuk mondjuk a virágoktól a síron, hogy örökké szépek maradjanak és ne kezdjenek fonnyadásba, teszem azt rothadásba, akkor esetleg művirágban kell gondolkodnunk. Gyönyörű leképezése annak a hárításnak, ami arról szól világunkban, hogy mindig minden maradjon úgy, ahogy van. Nézem a kézfejemet és látom rajta az idő múlását. Nem lehet hazudni, értelmetlen szélmalomharc lenne bármiféle konzerválásért zajló küzdelem. Az ember nem függetlenítheti magát az Univerzum törvényei alól, a természet rendje szerint mi is csak egy kicsi alkotóelemei vagyunk. Jövünk, vagyunk, majd elmegyünk.
Nem szeretem a tömeget, így a kollektív temető-járás sem esik jól. Ősztől-tavaszig szinte minden este gyertyát gyújtok otthon, néhány kedves fotó előtt, amire mindig mosolyogva nézek. Sosem a hiányt erősítem, inkább a megélt jó emlékekre támaszkodom, abból merítek erőt. Talán nem nézel hülyének, ha megosztom Veled, hogy olykor még szólok is hozzájuk, hangosan. Elmondom, hogy mi bánt, minek örülök, miért vagyok épp hálás… mindig mosolyognak, talán azt akarják üzenni, hogy pont úgy gondolják, ahogy én. Talán. Amúgy is, hallgatás – beleegyezés. 🙂
Életvezetési trénerként rendszeresen elmondom a hozzám fordulóknak, hogy nem lehet megspórolni a lépéseket, ami a gyász folyamatában hosszabb-rövidebb ideig ott vannak. Elisabeth Kübler-Ross az egyik legnevesebb szaktekintélye a témának, aki sokat írt erről (magyarul is olvashatunk tőle). Nevéhez kötődik az 5 stádium, amelyen végigmegyünk:
Elutasítás, tagadás
Düh, harag
Alkudozás
Depresszió
Belenyugvás, elfogadás
Egy külön blogbejegyzést szánok ezen lépcsőfokok kifejtésére, mert ez sokkal nagyobb alázatot és elmélyedést követel, mintsem, hogy két sorban összecsapjam. Ugyanezek a lépések egy szerettünk olyan elvesztésekor, amikor eltávozik az élők sorából, vagy akkor is, ha csak a mi életünkből lép ki és végig kell mennünk a szakítás fájdalmas folyamatán.
Már csak azért is írom így, hogy kell, mert mi itt Európában így szocializálódtunk. Mindig elgondolkodtat, hogy sokszor olyan kicsi a világ, mégis ha pár ezer kilométert utazunk, mennyire más gondolatokkal fordulnak az emberek ehhez a témához is. Volt olyan szerencsém…
